Bortörténelem 3.
Az Ókori Kelet 
A szőlő és a bor óriási szerepet töltött be az emberiség életében már az ókorban is. Nemcsak a gazdasági szférában, a mindennapi étkezésben volt nagy jelentősége, hanem hosszú időn keresztül a fertőzött ivóvíz helyett a bor szinte az egyedüli “tiszta” italként szerepelt, sőt a múltban a gyógyászat területén is nagy mennyiségben használták. Korabeli leírásokból tudjuk, hogy a piramisokat építő tömegek rendszeresen kaptak bort, természetesen vízzel higítva, mintegy védőital gyanánt. Pozitív élettani hatásait azóta a tudomány is bizonyította; igaz csak mértékletes fogyasztás esetén.
A szőlő nemes leve több kultúrában, vallásban kiemelkedő fontosságú volt már a történelem előtti időkben is, s legtöbb esetben isteni eredetű italként tisztelték. Mítoszok, mondák, művészeti alkotások egyik kedvelt témája a bor és a szőlő, a termékenység, újjászületés, bőség jelképeként. Egyiptomi festményeken gyakoriak a szüreti és borkészítési „pincejelenetek”. Tudták, ismerték a kapálás, a metszés, szűrés jelentőségét, az ábrázolások szerint igencsak profi módon kezelték a bort, s a szüret utáni préselést valószínűleg ők is, mint később Európában taposással végezhették. A legfejlettebb szőlőkultúra talán, az egyébként sörivó Egyiptomban alakult ki, ahol az akkor ismert valamennyi szőlőfajta termesztése meghonosodott és elsősorban vörösbort fogyasztottak. Írásos források szerint pedig a testőröket és a papokat “szőlőből szűrt bor” illette meg. Tutanhamon sírjában talált edényekben a kutatók fehér borra utaló maradványokat is leltek, ezért elmondható, valószínűleg a fehérbort is ismerték, de tény, hogy ezt inkább csak a Kr.u.-i 4. század után fogyasztják rendszeresen Egyiptomban
Ránk maradt egy nagyon szép fáraószobor, amely szépen bizonyítja az isteni eredetű ital kultuszát Egyiptomban. A 18. dinasztiából származó és Kr.e. 1479-1425 között uralkodó III. Thotmesz fáraó kezében borral teli edényeket tart és épp felajánlja azokat a korszak egyik legkedveltebb istenének, Nut-nak, az „ég és a csillagok istennőjének”.
A kínaiak az kr.e. 3000 körül élt Fokhit tartották a szőlőtermesztés atyjának, ugyanezt az indiai hagyományban Prithu-Siva vagy Mon-Sotti-Wrata nevéhez kapcsolták. A perzsák Dzsemsid királyt, az egyiptomiak Oziriszt tekintették a szőlőművelés és bortermelés megteremtőjének. Az ígéret földjéhez közeledő zsidók kémeket küldtek előre, akik hatalmas fürt szőlőkkel tértek vissza, bizonyítva, valóban termékeny, gazdag területre, a megjövendölt Kánaánba érkeznek.
A szőlő gondozását, telepítését az Kr.e. VIII-VI. évezredben kezdhette meg az ember, melynek eredményeképp, a vegyes ültetés, kereszteződések után, létrejött az édes termésű, lédús, zamatos kerti szőlő. Jelentős lépcsőfokként kialakult a hímnős virágú szőlő, amely lehetővé tette az azonos ivarú szőlőfajok ültetését és gyorsabb elterjedését. Különféle szőlő magvak leletei bizonyítják a növény nagy területen való megtelepedését.
Az Kr.e. 2900 körül uralkodó Menes fáraó sírjában a régészek szőlő magvakat találtak. Nagyjából ebből az időből szintén előkerültek hasonló leletek Európában is, egy Párma melletti bronzkori cölöptelepülés épületeiből. Ez azt bizonyítja, hogy függetlenül a civilizációs különbségektől, a korabeli emberek szerették és fogyasztották a szőlőt, bár az emberek tekintélyes része valószínűleg csak gyümölcsként ismerte, míg az egyiptomiak már ez idő tájt mustot és bort is készítettek belőle. Ázsiában, főleg a mai Perzsia területén már nagyon korán megismerkedtek a borkészítés titkaival, s Hammurappi idején a Kr.e. II. évezredben már törvényt kellett hozni a borhamisítók ellen, és a borkereskedelem is fellendült Mezopotámiában. A főníciai városokban a szőlő és a bor már mindennapos fogyasztási és kereskedelmi cikként szerepelt. Az egyes hódító háborúk során, a leigázott területek gazdagságát úgy bizonyították, hogy a hódítók szőlőfürtöket és bort vittek haza uralkodóiknak. Az asszíroknál ez kifejezetten durván úgy mutatkozott meg, hogy a legyőzött népeket még azzal is meggyengítették, hogy kivágatták, elpusztították az isteni italt adó szőlőskertjeiket.
Kelták és rómaiak 
A szőlő leggyorsabb európai elterjedése a Római Birodalom idején történhetett, amikor a hatalmas területen hódító római katonák és a velük együtt érkező polgári lakosság szinte az egész impérium területén meghonosították a szőlőt és a bort. Ez nem jelentette azt, hogy a rómaiak előtt teljesen ismeretlen volt a növény Európa egyéb régióiban, hiszen bizonyított, hogy a kelták és a dákok is fejlett szőlőtermesztéssel dicsekedhettek. A Kr. e. 4. században Európát jórészt benépesítő kelták a mai francia, német területeken, a Kárpát- medencében foglalkoztak szőlőműveléssel.
A mai Dunántúl területén élő azali és boii kelta törzsek mindenesetre a rómaiak ideérkezése előtt is komoly borfogyasztók lehettek. A rómaiakkal folytatott kereskedelem következtében felgyorsult a szőlő és bor elterjedése. A kereskedők borért cserében állatbőröket, élőállatokat szállítottak Itáliába. Posidonius kelták földjén tett utazásának egyik leírása érdekes lehet számunkra, amelyben egy kelta vigadalmat mutat be: ” Körben isznak ugyanegy cserép vagy ércedényből, melyet a szolgák körbe hordoznak; egyszerre ugyan keveset, de annál gyakrabban. A gazdagok itáliai vagy galliai bort isznak tisztán vagy vízzel vegyítve.” Ebből kitűnik, hogy a terület esetleges bortermelése nem fedezte a belső szükségleteket.
A rómaiak, akik a Kr. e. 6. századtól kezdődően folyamatos háborúk során, alig 250 év alatt egész Itáliát uralmuk alá hajtották, egyszerű városállamból erős királysággá, majd köztársasággá fejlődtek, amelyben a latin törzseken kívül, helyt kaptak a legyőzött etruszkok ugyanúgy, mint a szintén meghódított dél-itáliai görög gyarmatvárosok, zömében görög népessége. Az etruszk és görög kultúra mély nyomokat hagyott a rómaiak későbbi történelmi, kulturális fejlődésében, s a borkultúrát is valószínűleg a magasabb fejlettségi szinten élő görög népességtől vehették át, bár tény, hogy a bort maguk is ismerték, a titokzatos etrusztkokhoz hasonlatosan.
A római istenek szintén görög eredetűek, lényegében azok latin megfelelői voltak, így náluk is létezett a bor és mámor istensége, csak ők Dionüsszosz mintájára Bacchusnak nevezték. A szőlők és általában a mezőgazdasági munkák istensége volt még Liber is, de az ő kultusza távolról sem volt oly népszerű, mint Bacchusé. A Bacchus tiszteletére bemutatott áldozatok és a neki rendezett ünnepségek mindenesetre túltettek még a dionüsszoszi görög ünnepi ivászatokon is, általában féktelen mulatozásokba, nemegyszer orgiákba torkollottak. Különösen igaz volt ez a későbbi, lazuló erkölcsű császárkorban.
A rómaiak mindenesetre legyőzve a fő riválist, Karthágót, majd Makedóniát, az egész mediterrán térség megszerzését tűzték ki célul, ami lényegében időszámításunk kezdetére meg is valósult, s a Földközi-tenger a birodalom beltengerévé vált. A római légiók Britanniától-Egyiptomig, Lusitániától (A mai Portugália) – Mezopotámiáig hatalmas területeket vettek birtokba a köztársaság, majd a császárság számára, kiépültek az utak, kikötők, rabszolgapiacok, megszerveződtek a provinciák. A szőlőművelés is nagy léptekkel terjedt szét a birodalom valamennyi provinciája felé, azt is mondhatjuk, hogy a borkedvelő rómaiak Európa, Afrika, Közel-Kelet azon részeit szállták meg, ahol a szőlőtermesztés adottságai megfelelőek voltak.
A legjobbak sokáig az Itáliai borok voltak, miután megküzdöttek azzal a némileg kisebbségi érzésnek is nevezhető sztereotípiával, hogy a legjobb nedűk csakis görög földről érkezhetnek. Tény, hogy az 1. századig a legdrágább borok tényleg a görögök voltak.
A Római Birodalomban a szőlő termesztése annyira népszerűvé vált, hogy néha már a gabona és haszonnövények termesztését veszélyeztette, nem beszélve a szabad itáliai szőlőbirtokosok érdekeiről. Hispánia, Gallia, Pannonia, Kisázsia, a régi görög területek ontották a jobbnál jobb borokat. Domitianus császárnak (81-96) Kr. e. 92-ben rendeletet kellett hoznia a provinciák szőlőtőkéinek kivágására, sőt még a szőlővessző kivitelét is megtiltotta Itáliából. Ezen rendeletet, amely érintette az egész birodalom szőlőterületeit, teljesen soha nem tudták végrehajtani. A sikertelenség és a gazdasági érdekek miatt Probus császár (276-282) volt az, aki elsőként, feloldva a domitiánusi korlátozásokat, elősegítette a szőlőtelepítést egész birodalmában. Pannoniában, Sirmium közelében saját katonáival ültettetett szőlőt, akik valószínűleg a nehéz földmunkák miatt elégedetlenkedve és persze elmaradt zsoldjuk miatt is, a források szerint egyszerűen szőlőkarókkal agyonverték őt.
A ránk maradt forrásokból tudjuk milyen szőlőfajtákat ismertek birodalom szerte. Egy Pécs (Sophiane) közelében talált Liber oltárkövön a termesztett szőlőfajtákra történik utalás, miszerint : “Csemegeszőlőt , gömbölyű aprószemű , erős lesbosi kecskecsöcsű és cabaliai borostyán levelű szőlőt ” ismertek. Columella, római író, a tartományi szőlőknek több fajtájáról is ír: a támasz nélkül álló ” rövid törzsű fácskákat”(arbuscula),”lugasokat”( canteriates), a támaszték-náddal körülvett „karikásokat”(characatas) és a”kúszó művelésű” szőlőket (stratorum) említve meg. Az idősebb Plinius Historia Naturalis című művének XV. kötetében, mintegy nyolcvanra becsülte a híresebb szőlővidékek számát, a borfajtákat pedig száznyolcvanra.
A leírásokból tudjuk, hogy a szőlőműveléssel foglalkozó vinitorok, ültetésnél csak a II-III.- századtól alkalmazták a gyökereztetett vesszőket és szőlőik nagy részét kapával mélyített barázdába ültették. A régészeti kutatások során több munkaeszköz került elő, így a jellegzetes négyszög alakú kapák, sarlóra emlékeztető metszőkések és az elhalt részek eltávolítására szolgáló balták, amelyek mind-mind a fejlett gazdálkodásra utalnak a birodalom szőlővidékein.
A rómaiak már nagyon korán megkülönböztették a borok minőségét és termőterületét, görög szokás szerint. A későbbi időszakokban már az évjáratokat is feljegyezték. A borok évjáratát az adott évben működő consul nevéhez kötötték, s így tartották számon a jobbakat. Pld. Ilyen volt a Kr.e. 121-es év, amikor Lucius Opimius volt a konzul, s ezt az évjártot „opimusi”-nak nevezték.
A rómaiak, természetesen görög mintára szintén vizzel higították a bort, amit vinumnak neveztek, ellentétben a tömény, higítatlan merummal. A borból készült ecetet szintén felhasználták fogyasztásra. A nagy melegben a rabszolgák és a katonák gyakran csak ecetes vizet, posca-t ihattak.
A rómaiak is ismerték a borok különféle kezelési eljárásait, gyakran készítettek fűszerekkel, mézzel, egyéb adalékanyagokkal vegyített borszerű italokat, s ezeket, a borokkal együtt gyógyszerként is használták. (Bővebbet megtudhatunk ezekről az italokról és az ókori borokról a Borlexikon idevonatkozó részeiben.)
A birodalom minden lakosa valamilyen formában hozzájuthatott borhoz, nyilván a pénz mennyisége határozta meg a minőséget is. Tudjuk, hogy a házi borok mindössze negyedébe kerültek a minőségi, jó boroknak. Ez utóbbiakról pedig az árjegyzékek tanúskodnak, így híresek és finomak lehettek a falernumi, picenumi, tiburi, sabinumi, aminai, surrentumi Itáliában termett borok, de a drágábbak közt említik az Egyiptomból származó saisi borokat is.
A lakosság borfogyasztása még a higítás ellenére is hatalmas bormennyiséget feltételezett, Cato szerint csak a rabszolgáknak évi 10 amfóra, tehát durván 260 litert kellett adni. Ebből kalkulálhatjuk ki, hogy a nagyjából 1 millió lakosú Róma városa is legalább 1, 5 millió hektóliter bort fogyasztott el egy esztendőben, a legminimálisabb becslések szerint is.
A rómaiak vagy bor és ecetboltokban, (kapéleion) vagy kisméretű borkimérésekben, borozókban, (tabernákban), esetleg a rossz hírű, bordélyházként is funkcionáló cauponákban juthattak hozzá a kedvelt italhoz. A higítás egyébként hamarosan kiment a divatból, ez részben a lazuló erkölcsöknek, részben az elegendő bormennyiségnek volt köszönhető. Horátius, a híres költő például egyenesen bűnnek tartotta, ha jó falernumi borába vizet kevernek.
A római császári udvar is meglehetősen sok bort fogyasztott, persze a jobb minőségűek közül. A korai császárok is szerették az isteni italt, de a későbbi időszak már az iszákosokat is megemlíti. Maximinus Thrax (235-238) például a korabeli leírás szerint naponta egy amfóra, tehát 26 liter bort fogyasztott el, azon már meg sem lepődünk, hogy mindehhez 13 kg húst is megevett.
A nők sokáig nem juthattak borhoz, görög hatásra még azt is büntették, ha egy nő a borospince közelébe merészkedett. Augustus császár felesége, Livia Augusta volt az első, akiről feljegyezték, igenis szerette a bort, sőt saját bevallása szerint hosszú életét annak köszönhette, hogy minden nap kortyolgatott egy keveset kedvenc punicumi borából.
Forrás: borneked.hu
Kép : ketkes.com
lafemme.hu
watera.hu