A pálinka családi ebéd előtt étvágygerjesztő, baráti összejövetelen hangulatfokozó, ünneplés alkalmával kötelező kör, visszautasítása azonban sértés – bár utóbbi egy rossz beidegződés. Pálinkás jó reggelt-tel köszönünk, illetve számtalan módon „becézzük” mint kerítésszaggató, ne rángass vagy nagyapám némítója. Amiből lekvárt lehet főzni, abból pálinkát is – tartja a mondás, sőt, készítenek párlatot már céklából vagy mákból is.
Különös, hogy már évszázadokkal ezelőtt is rengeteg szóval illették ezt a szeszes italt, mindig is megihlette az emberek fantáziáját – talán köze van ahhoz, hogy egy-két kupica után valóban kreatívabban csaponganak a gondolatok. A leginkább elterjedt ‘pálinka’ kifejezés a 16. századból ered, és szlovák eredetű; eleinte csak gabonaalapú párlatokra vonatkozott, majd az évszázadok folyamán jelentésköre bővült – ma már főként a gyümölcsalapúakat értjük alatta.
A legkorábbi magyar emlékek 13-14. századi megjelenésre utalnak, akkor gyógyszerként alkalmazták az égettbort (a bor lepárlásával készült égetett szesz) vagy aqua vitaet (gyógynövényes borpárlat), főként köszvényes, ízületi panaszokra. Többek között Károly Róbert felesége, Erzsébet királyné kúrálta magát rozmaringos borszesszel. A 15. századtól már élvezeti céllal is készítették, a 16. századtól pedig egyre többen fogyasztották. Alkoholpárlatokat ekkor már készítettek gabonából, törkölyből, seprőből vagy gyümölcsből, illetve a rosszul sikerült borok is alapanyagul szolgálhattak. A gyümölcspálinkák őse, a szilva, azaz szilvórium a 17. században Thököly Imre számadásaiban került említésre először.Gazdag népi hagyománya van a pálinkafogyasztásnak, már-már kultusznak.
Népköltészetként is értelmezhetőek a pálinkás butellákra írt versikék. Ezek egyfajta bordalok, amelyekben sok esetben a butella maga megszemélyesítve, egyes szám első személyben dicséri italát, ivásra buzdít, emellett megnevezi, bemutatja tulajdonosát.
Forrás:
- palinkafözés.com
- Balázs Géza: A magyar pálinka folklórja és névkincse.